Nemrégiben ellátogattunk az Amaranthe és az Eluveitie közös budapesti koncertjére. Számomra mindkét csapatnál az volt a legérdekesebb, hogy az új felállásban hogyan működnek élőben. Az Elyze Ryd vezette Amaranthe megvált Jake E énekestől és helyére a Dyzanty frontembere Nils Molin került, míg a svájci folk csapat szinte a teljes legénységet lecserélte, nyilván Chrigel Ganzmann-t leszámítva. Hiába 15 éves zenekar, így szinte új csapat hatását keltette az Eluveitie, de szerencsére nem kellett csalódnunk így sem.
Kieron Gotthard Flenningen, 2017. november 15. szerda (15:34:57)
Nincs szavazat!

Első ismeretségem az Iced Earth-szel ’98-ban történt a TV-ben, talán a Viván (?), amikor még tombolt az alternatív rock láz, de már bontogatta szárnyait, s kitörni készült a skandináv újhullám (Nightwish, Hammerfall). Furcsállottam is, a sok „divatrock” között feltűnő, Metallica/Maiden mixtúrájú zenekar művét: a Melancholy eposzt, …ez,de érdekes banda!!! A nagy szerelem igazán 2000 környékén teljesedett be, unokatesóm közvetítésével, aki igazából mindenevő volt zenei téren. A Dark Saga album egyszerűen leterített, amit Ő mutatott nekem, nagy hatással volt rám, rabja lettem, a zenekar teljesen a hatalmába kerített.

Ha vetünk egy pillantást az elmúlt évekre (s még pl. a következő 10 hónapra), a nemzetközi színtérről milyen felhozatal jut hazánkba, meg kell hagyni, elég szépen alakult a lista. Főleg, hogy akad köztük, akire kifejezetten sokat kell várni. Akár két évtizedet. Gyakran ott a nagy kérdés, mit kapunk a nagy várakozást követően? Unalmas haknit, negatív élményt, vagy emlékezetes koncertet? Tavaly a Red Hot Chili Peppers tündökölt a 20 év után visszatérő szerepében, két pazar estével megajándékozva a közönséget, idén pedig a Foo Fighters érkezett hasonlóképp, ha ‘csak egy’ maratoni program erejéig is, ellenben merem azt állítani, hogy az előbbit is felülmúlva.

Azt hiszem, most rendesen kárpótolta rajongóit az Anthrax a tavalyi visszamondott Fezenes koncert miatt. Rövid időn belül ugyanis másodszor tették látogatásukat hazánkban. A márciusi Barba Negrás klub buli után, (aminek az apropója a 30 éve megjelent Among The Living album volt) most a Barba Negra Track színpadát zúzták meg a 35 éves fennállásukat ünneplő turné keretén belül. Aki lemaradt a márciusi teltházas buliról, az most bepótolhatta a kimaradást, aki pedig ott volt, az repetázhatott.

A Tankcsapda két évtizede már Magyarország vezető, és kétség kívül a legnagyobb rajongótáborral rendelkező rock zenekara. Ezért is érthetetlen, hogy ez idáig önálló koncertet, miért nem adtak még az Arénában? Nos, hát ennek is elérkezett az ideje. Ahogy már az előzetes interjúkból is lehetett tudni, erre az alkalomra különleges show-val készültek a Tankok, az Aréna közepére helyezett színpadán. Az est két vendégzenekara a hazai Pennhurst és a német Reload volt.

Pedig én nagyon akartam. A munkanap, a korai kezdés és a feltúrt Budapesten szó szerint keresztüljutás (Békásmegyerről Újbudára) ellenére iparkodtam, hogy élőben láthassam a 11 év lemezmentesség csöndjét tavaly megtört püspökladányi Dying Wish produkcióját a Pain előtt. Mindazok ellenére kíváncsi voltam a produkciójukra, hogy amikor a koncertet szervező Hammer Concerts az esemény facebook oldalán bejelentette, ők nyitnak a Pain előtt, én voltam az első, aki nemtetszését nyilvánította ki. Persze ez nem a zenekar ellen irányult, hiszen a tavalyi Tükörország című lemezüknek nálam is bérelt helye volt a lejátszómban, és akkor még nem is számoltam össze, hogy a 2000-es évek elején hány alkalommal indultam Dying Wish koncertre. Nincs tehát semmi bajom Papp Lajosék zenéjével, annál viszont jóval több, hogy egyszerűen a hazai rock/metal berkekben nem tudunk egy ilyen alkalomra színpadra állítani egy itthoni indusztriális metal bandát. Linda Daemon néha még bohóckodik valamit a Junkies-os Riki Church oldalán a KR3LL névre hallgató bandában, de olyan szinten csend van körülöttük, hogy inkább fantomzenekarnak tekinthetők. Mondjuk, állítólag most épp egy nagylemezen dolgoznak, így még akármi is lehet belőlük….meglátjuk.

Az utóbbi évek trendje lett, hogy a zenekarok egy-egy régi albumuk megjelenésének évfordulóján, annak teljes végigjátszása köré építik a turnéprogramot. Jónéhány ilyen jellegű turné érte már el hazánkat. Most a Nu metalt latinos dallamokkal keverő Ill Nino tette tiszteletét nálunk és hozta el a 2001-es debütáló albumát, a Revolution Revolucion-t. A budapesti állomáshoz az Ektomorf és az Xtortya zenekarok mellett, az Incite és Madlife is csatlakozott. Így egy mini fesztivál kerekedett az estéből, amihez képest a 4000 Ft-os early bird belépő igazán baráti volt.

1991. decemberében, az egykori Eötvös Klubban találkoztam életem egyik nagy szerelmével az ír, skót folkzenével. A szerelmet az akkoriban Magyarországon egyedüliként művelő M.É.Z. (Meg nem Értett Zenekar) tolta az akkor még igencsak fiatal pofikámba. De rögtön tudtam, hogy ez biza szerelem első látásra. Ja, nem! Hallásra. Tehát ettől a meghatározó naptól igencsak sűrűn fordultam meg a koncertjeiken, táncházaikban, és egyszer csak a 90-es évek közepén élőben láthattam az ír folkzene nagy öregjeit, a The Dubliners-t. Mondanom sem kell, hogy ez a szerelem a mai napig tart, és mindenféle ehhez a stílushoz kapcsolódó zenei ág a szívem csücske.

Valamikor ’94 környékén az egyik haveromtól kaptam kölcsön a Black-Out Fekete-kék albumát és demóját. Ezzel egy olyan szerelem kezdődött el, ami a mai napig tart. Mondhatni, szerelem volt első hallásra. Minden környékbeli koncertjükön ott voltam/voltunk és olykor még a fővárosban is, egy-egy nagyobb eseményen. Azóta eltelt negyed század, és hát elérkezett a 25 éves jubileum, amire január 21.-én gyűltünk össze a Barba Negra clubban. Az estet dedikálással kezdték Kowáék, majd egy különleges, úgynevezett Icon koncerttel indult az esemény. Ez abból állt, hogy a meghívott vendégzenekarok egy-egy saját dal mellett, egy általuk választott Black-Out dalt adtak elő a saját felfogásukban.

2014 nyarán hidegzuhanyként érte a rajongókat a hír, hogy a The Idoru zenekar 12 év aktivitás után befejezi a pályafutását. Aztán 2014. szeptember 27.-én, a Dürer-ben meg is tartották a búcsúkoncertet. Majd tavaly októberben jött a hír, hogy egy fellépés erejéig újra összeáll a csapat. Persze voltak most is fanyalgók, hogy minek ez, ha már egyszer befejezték és elbúcsúztak. Ezt az oldalt is meg lehet érteni, hiszen a búcsúnak pont az a lényege, hogy lezárja a zenekar történetét. Mindazonáltal nem a The Idoru fogja a búcsúkoncertek hitelét a sárba tiporni, megtették már ezt a mega-giga zenekarok régen. Kicsit olyan ez a történet, mint amikor egy szerelmespár szakít, de utána néha még olyan jól esik egyet dugni. Úgy gondolom, hogy azért többen voltunk azok, akik örültünk, hogy újra láthatjuk a csapatot. A különleges esthez, különleges vendég is dukált, mégpedig a My Small Community személyében.